Időnként felizzik a téma, hogy legyen-e mobileszköz-használat az iskolában. Ha megjelenik egy bejegyzés, cikk, akár most a szlovák oktatási miniszter, Tomáš Drucker javaslata miatt, akár korábban, a kommentek tömege jelzi, hogy milyen jó lenne, ha betiltásra kerülne az iskolákban minden kütyü. Látszólag „mindenki” ezt akarja. Mondjuk én meg szeretnék egy Lamborghinit – mert a legtöbben pont úgy szakértők a témában, ahogy én autóversenyző.
Félreértés ne essék, jó ideje az a véleményem, hogy kb. az alsó tagozat végéig, az alapkészségek elsajátításáig ne legyen mobil, meg tablet: Minek?! De ez nem az iskolára vonatkozik, hanem mindenhová, legfőképpen otthonra. De ezt betartani sajnos nem ilyen egyszerű, mint leírni.
Nem vagyok gyermekpszichológus, csak a környezetemre és családi tapasztalataimra hagyatkozhatom, mikor arról van szó, mit is szeretne egy totyogós csemete (2-4 éves, de elmehetünk 6-ig bőven). Alapesetben „Flappy Bird”-öt és „Google Account”-ot biztosan nem. Kapcsolódni szeretne, számára megfelelő feladatot, visszajelzést, megerősítést, és sokat játszani, azt csinálni, amit a szülő, vagy a környezete szokott. Ilyen egyszerű. (Persze majd jöhetnek a szakértők és megmondhatják, miért nem az mégsem.) Tehát a gyermek azt akarja csinálni, amit mi – autót szerelni, főzni, tüzet oltani és űrsétát tenni. Ezért van a játék villáskulcs, a babakonyha, a tűzoltóautó és az űrhajós sisak a gyerekszoba polcán. De figyeljünk kicsit magunkra, és nézzük meg mit is csinálunk mi, amikor a gyerek a közelünkben van: kezeljük az ezerféle kommunikációs csatornán felénk ömlő információt, anyuka megrendeli a webshopból a hétvégi rántott szeletet, csetel az ovis csoport anyukáival a megosztott farsangi fotókkal kapcsolatban, rendezi a banki ügyeket a telefonján, még belép és egyezteti a táblázatot a főnökével. Majd főzés közben tableten nézi a receptet a menőséf YouTube csatornájáról. Apuka – legyen mondjuk építési vállalkozó – ha hazajön, még lenyom egy Teams meetinget, majd streameli a hétvégi meccset, közben letölti a CAD fájlokat és áttölti a méreteket a lézeres mérőeszköz szoftverébe és lazulásként a neten pókerezik. A nagyobb tesó épp a konzolon CoD-ban lövi szét egy másik online játékos virtuális fejét, és már idejét sem tudni mikor legózott utoljára. A totyogósunk meg ott áll, mutat valami kütyüre és üvölt: – Nem kell a tűzoltóautó! Tablet kell meg okostelefon!
Ugye mindenki érti? Mi, felnőttek, akik hű, de nagyon szeretnénk, hogy tilcsákbe’ mutatjuk azt a példát, amit. Üvölt a gyerek, hogy tablet kell?! Adjunk neki gyorsan egyet, „Google Account”-tal és „Flappy Bird”-el, akkor csönd lesz, mehet tovább a főzőshow és a meccs stream. A tűzoltóautó pedig összekarolva a villáskulccsal és űrhajós sisakkal szomorúan könyökölnek a porlepte babakonyha pultján.
Így érünk az iskolába, ahol a népek és egyes szakértők szerint sem kell a mobil, a tablet és talán az informatika oktatás se – mondjuk nem is nagyon van, tisztelet a kivételnek. Pedig pont nem itt kellene elvonni az elmúlt évtizedek legnagyobb fejlődését hozó informatikai eszközöket, ahol azok hasznosan és előnnyel forgathatók, mint a matekóra, a földrajz vagy a fizika. Mennyivel egyszerűbb látványosan elsajátítani az emberi test működését egy 3D oktatóprogramban, vagy kémiai anyagok robbanását szimulálni virtuálisan, a valódi szertár levegőbe repítése nélkül. A nyelvtanár unalmas frontoktatásának hatásfoka is messze elmarad az anyanyelvi diákokkal beszélgetést szervező oktatóprogram eredményei mellett.
Ehhez kellenek megfelelő eszközök, kialakított környezet, biztonságos hálózat. Szükség van a tanárok felkészítésére és oktatására – sokkal hatékonyabban –, bátorításuk a különféle informatikai megoldások bevezetésére és fejlesztésére. Támogatás a pedagógiai célok eléréséhez. Kell hozzá a pedagógus elkötelezettsége, a szülő támogatása, és a megfelelő, informatikai eszközök használatára optimalizált gyermekbarát feladatokban is van még hiányosság. Mondjuk az elöregedett, már a technikai megoldásokra kevésbé fogékony pedagógustársadalom sem ideális az oktatás informatikai fejlesztéséhez. Pedig lassan van, vagy akár lehet elegendő eszköz is.
A kommentelő szülők többsége az látja, amit látni akar, és tolná át a felelősséget az iskola, a szabályozó felé, nem veszik észre és nem is akarják tudomásul venni azt a lehetőséget, ha a gyermek egy „munkaeszközként” tekint a kütyüre, ha irányítottan tanul általa, akkor azt a felhasználási formát tanulja meg, és kevésbé lesz csak a szórakozás, a hamis pozitív visszajelzést adó játékprogramok és a céltalan időtöltés eszköze.
De ez nehéz. Ahogy az én korosztályomnak a matinéadás, úgy a mai kicsiknek a tablet, a Youtube vagy a Minecraft a póráz, a szülőnek a csendes időszak, hiszen olyan jól elvan a gyerek a képernyő előtt. Mindezt úgy, hogy sokszor sem szülői felügyelet, sem kontrol, sem beszélgetés nincs a gyerekkel az ő szintjén a kiberkockázatokról, hogy mit csinálunk a neten, hogy miért, és hogyan kellene. De ez nem meglepetés, hiszen a szülőknek sokszor fogalmuk sincs ezekről és saját maguk is áldozatai az adathalász támadásoknak, a zsarolóvírusoknak vagy akár online zaklatásnak – amik olyanok, mint egy piszkos folt a szőnyegen: ha nem jön ki, rátoljuk a fotelt és nem beszélünk róla többet, pláne a gyerekkel - de a suliban ne legyen mobilkütyü!
Szerintem meg inkább otthon legyen sok foci, társas és matchboxozás a szőnyegen. Kutyasétáltatás, rohangálás a réten, a téren vagy a gangos ház udvarán. Keressük és találjuk meg a digitális egyensúlyt a családban, együtt, nem az iskolára mutogatva tiltással, hanem otthon, a saját környezetünkben teremtve meg az egészséges élet feltételeit. Az iskola meg alakítsa ki a korszerű, hatásos oktatás digitális feltételeit, és legyen ott annyi mobileszköz, amennyi szükséges.
Szabó Zoltán
A szerző a FORTIX kiberbiztonsági tanácsadója, saferinternet.hu oktató, családapa.
