FuggőségAz internet, az okostelefon, és sokaknak a videójátékok is a mindennapos rutin részei lettek és van, ahol jobbá is teszik az életünket. Viszont egyre többen és egyre gyakrabban lépjük át azt a határt, ahol már korlátokat emelünk magunk elé, önámítunk és menekülünk a problémák elől. A „Digitális pszichológus” blogból idézünk.


Szembe mersz nézni a digitális szokásaiddal és függőségeiddel? Elég régóta már nem tanulhatunk meg mindent a szüleinktől, az előttünk élt generációktól. A jelen kihívásaira gyakran nincsen precedens, új megoldásokat kell keresnünk, és a technológiai fejlődés nem jelenti azt, hogy mindezt képesek is vagyunk jól kezelni. Ha rendet és egyensúlyt szeretnénk, érdemes nemcsak a külvilágot, de a belső működésünket is figyelemmel kísérni, beleértve mindebbe a problémák elől való menekülést, a torzításokat és mindazon szokásokat, amik csak ideig-óráig segítenek.

Vannak, akik a mások problémáit, elintéznivalóit mindig a sajátjuk elé helyezik, túlzásokba esnek, ha mások jólétéről van szó, önmagukat pedig elhanyagolják. Ez tűnhet pro-szociális, támogató viselkedésnek, a háttérben viszont más erők is munkálkodnak, amik a megfelelési kényszer, a szerethetőség és az elfogadhatóság kérdéseit vetik föl.
Itt jelenik meg a függőség egyik csapdája. A szerethetőséget lefordíthatjuk „lájkokra” vagy népszerűségre, akár a Facebook-ismerősök mennyiségére. Vagy a csetelésben élő kapcsolatot érzünk egy olyan emberrel, akit pár napja ismerünk csak. Nemcsak szeretetre és elfogadásra vagyunk kiéhezve, de a jó élményekre is. A bók kedves gesztus, a hátterét nem is firtatjuk, nehogy csalódjunk. Az önzőségre, bántalmazásra (még ha szóbeli is csak) legyintünk, hiszen morzsákban szeretetet is kapunk.
Így vagyunk az eszközeinkkel és a felületekkel is. Az internet összeköt a világgal, de a figyelem elterelésére, órák, napok, évek üresjáratban töltött „böngészése” közepette menekülőútnak is kiváló. Annyi magyarázatunk van minderre, hogy a belátás nehézzé válik.

Ha a menekülési útvonalat az online vagy egy netes közösségben találjuk meg, akkor elindul egy spirál, amely megsokszorozza az ott töltött órák mennyiségét, sőt, egyfajta második valósággá válik. Tovább nehezíti a helyzetet, ha megszégyenítés vagy állandó támadások, kritikák érik a „menekülőt”. Ez nemcsak, hogy mélyebbre löki, de megerősíti benne azt is, hogy ő rossz, őt nem lehet elfogadni, szeretni. Itt ismét csak arról van szó, hogy a szégyen, a kellemetlen, feszítő érzésekkel való megbirkózáshoz segítséget keresünk, a neten, a telefonba merülve, egy online közösségben vagy játékban. Ahol elfogadnak minket, örülnek nekünk, sikerélményünk van, hasznos részei vagyunk a közösségnek, ott szívesebben időzünk, az pedig másodlagos, hogy a képernyő másik felén van-e az a másik világ.


Meg kell állni egy pillanatra, hogy felmérjük, mit jelent a technológia beágyazottsága, és hol kezdődik, ahol már tévútra vezet mindez. A legtöbbünk, még ha nem is örülne neki, el tudná hagyni az eszközeit egy időre, és el tudná foglalni magát offline. Folytatódna az élet egy kis kreativitást vagy átszervezést követően, azzal együtt is, hogy az e-maileket elolvasnánk, ránéznénk a közösségi oldalakra, fórumokra is, de a prioritásából sokat veszítene. De hol van ez az egyensúly, és milyen nehéz megtalálni?

Az egyik irányban a közeledés indul meg, a másik irányban az eltávolodás vagy a leválás folyamata a jellemző. Mindez érinteni fogja a szociális kapcsolatokat, a párkapcsolatot, házasságot, a tanulmányi teljesítményt vagy érdeklődést, a munkahelyet és idővel az egészséget is. Ma már létező fogalom az digitális elhanyagolás, és a hűtlenség is. Van, akivel csak úgy lehet beszélgetni, hogy 5 percenként a telefonjára néz. Vagy órák, napok teljek el „netezéssel”, és itt nem az eszközzel van probléma, hanem azzal, hogy lenne dolga, tennivalója és a folyamatosan gyűlő feszültség és cselekvésképtelenség valami lelki okot, feldolgozatlan tartalmat jelent. Szembenézés, segítségkérés helyett viszont maradnak a pótcselekvések, a bűntudat, a határidők eltolása vagy az utolsó pillanatos megoldások.

Mégis, ha valaki sok időt tölt online, az nem feltétlenül jelent „függőséget”. A legtöbben, képesek vagyunk belátni, ha felborult az egyensúly, és képesek vagyunk tenni is azért, hogy visszaszerezzük az irányítást, valamint feltárjuk azokat az okokat, amelyek eddig vezettek. Gyakran előfordul, hogy csak egy időszakról van csak szó, vagy egy olyan hatásról, amelyet még nem dolgoztunk fel, egyelőre csak igyekszünk jól-rosszul megküzdeni vele. Ezt okozhatja egy nemrég átélt normatív (természetes, életfolyamatok, életciklusok változásából származó) krízis, de egy újdonság iránti lelkesedés is. Egy új sorozat, vagy egy hobbi ugyancsak jelentheti azt, hogy több órát fog az ember ezzel tölteni, mint általában. Távkapcsolatoknál megnövekedhet az online töltött órák száma a távolság miatt, de a tanulást, egy honlap megtervezését, egy új ötlet megbeszélését és az ehhez szükséges részek koordinálását is megtehetjük online.

Vagyis maga az eszköz itt van és minden bizonnyal a miénk is marad. Rajtunk múlik annak a belátása is, hogy túlzásba estünk. Ne féljünk lassítani, önvizsgálatot tartani, vagy nyitottan fogadni az építő kritikákat, véleményeket. A saját világunk kialakítása a mi feladatunk, de nem mindegy, miként kapcsolódunk másokhoz és milyen példát mutatunk. A generációk közötti szakadék áthidalásában is segíthet az, amit a két fél tanulhat egymástól, legyen szó a legújabb digitális kütyükről, vagy arról, milyen kreatív és offline készségeket érdemes elsajátítani a jó egyensúly érdekében. Aki hajlandó minderre, azt nem egy krízis fogja rádöbbenteni, hogy a kérdések elől bujkál, úgyhogy merjünk kíváncsiak lenni. Az online önmagunkra is!