"Mindig lehessen hozzánk fordulni...”

"Mindig lehessen hozzánk fordulni ”- interjú Csekeő Borbálával, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetőjével bizalomról, az online térről és az ott is kirajzolódó kapcsolati problémákról, gyermekközpontúságról, együttműködésről. A tudatos, szerető segítség szakmai profizmusáról - személyes hangon.

 

 

 

 

 

 

 



– "Bizalom, gyermekközpontúság, együttműködés"-A nemrég zajlott 25. éves konferencián hangzott el ez a három kifejezés, és ott ismerhettük meg a szervezet működését, eredményeit.
Hogyan kezdődött ez az együttműködés a Safer Internet Programmal, hogyan zajlik és hova tart?
– A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány célcsoportja elsősorban a tizenévesek, és az ő világuk nem érthető az online dimenziók nélkül.
Az ezredforduló óta évről évre egyre jellemzőbb, hogy többféle helyzetben, többféle téma kapcsán is a beszélgetésekben szerepet kap az internet, a közösségi oldalak, a virtuális valóság, ezért nagy örömmel üdvözöltük az Európai Unió felismerését, hogy a tagországokban támogassák a felelős és biztonságos internethasználattal kapcsolatos ismeretterjesztést, konzultációs vonalak és bejelentő felületek működtetését. Magyarországon ezeket a feladatokat több szervezet konzorciumban látja el, a mi feladatunk a telefonos, illetve online konzultáció, internettel kapcsolatos kérdésekben. Ez a pályázati projekt nagyon fontos forrása alapítványunknak, és úgy tűnik, a következő években is számíthatunk rá.
Nehéz kérdés mindig a jövő, ha az IT-világról beszélünk... Igyekszünk a nemzetközi kapcsolatainkat használva bejósolgatni, hogy milyen kihívásokra készüljünk, milyen új alkalmazások, játékok, oldalak lesznek itthon is trendik, és hogyan reagáljunk új felületekre, de azt gondolom, a mi területünkön a legfontosabb a nyitottság, hogy érdekeljen minket a gyerek világa, és ne legyünk restek tőlük tanulni.

–  Egy interjúban nemrég a "lelkes" kifejezést használta, ami Önre illik legjobban. Ezt szerintem kívülállók is így érzékelik, nemcsak a személye, de a Kék Vonal segítő szolgáltatásai is ezt sugározzák. Gratulálok is ehhez,  főleg, mert a lelkes munka mellett ugyanakkor a szakmaiságban is komoly eredményeik vannak. A bemutatásában azt írtam, hogy pszichológus, szupervizor. Ez utóbbi kifejezést talán kevesebben ismerik, kérem, mutassa be a szakmáját, és azt is, hogy mit szeret benne a legjobban?
– A szupervízió célja a szakmai személyiségünk ápolása, úgy is szokták említeni, hogy a segítők segítése. A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítványnál a kezdetektől kíséri az ügyelők munkáját ez a fajta támogatás, én magam is nagyon sokat köszönhetek a műfajnak, ez indított rá, hogy elvégezzem a Károli Gáspár Református Egyetem szakirányú továbbképzését. Többféle segítő munkát végzek, és ezekben óhatatlanul vannak olyan szakmai-önismereti elakadások, amiket magam is szupervízióba viszek, miközben szupervizorként én is segítek másokat, egyénileg is és teameket is. Szeretem benne a partneri viszonyt, a közös gondolkozást, a kölcsönös inspirációt. Nagyon szeretek csoportokkal dolgozni. A csoportos szupervízió - amikor többféle területről, több munkahelyről vannak egy csoportban, számomra különösen izgalmas és motiváló helyzet, akár szupervizáltként, akár szupervizorként veszek részt egy folyamatban.

–  Évi 48 ezer hívást fogadnak a Kék Vonalnál, krízishelyzetben lévő gyerekektől, felnőttektől (esetenként). Mi jellemző ezekre a hívásokra, mivel lehetne összefoglalni, van ilyen kifejezés vajon? Mennyi ebből a hatalmas mennyiségből az internethasználattal, digitális világgal kapcsolatos hívás, és ennek milyen a tendenciája, van-e erre mérésük, vagy Ön hogyan ítéli meg?
A legtalálóbb összefoglaló kifejezés talán a sokszínűség. Nincs két egyforma megkereső, nincs két egyforma történet, nincs két egyforma beszélgetés. Évi több ezer azon hívások száma, ahol a megosztott helyzetben fontos az online tér. Párkapcsolatok kezdődnek internetes ismerkedéssel, vagy érnek véget úgy, hogy XY szakít a Facebookon.
A családok életét, az iskolai közösségeket is átszínezik a közösségi oldalak. Éppen erre a nagyon széles skálára reagálva fejlesztettünk ki idén tavasszal egy új jegyzőkönyvet, ahol bármilyen témák mátrixa bejelölhető, és ettől többek között azt is reméljük, hogy az online dimenziót még pontosabban fogjuk tudni látni, mérni.Ugyanis, és akkor ez már válasz is a digitális világgal kapcsolatos beszélgetések jellemzőire, egyre inkább tipikus, hogy mellékszálként vagy történések háttereként, a cselekmény egyik helyszíneként jelenik meg az internet.
Míg pár évvel ezelőtt még talán több kifejezetten internetbiztonsággal kapcsolatos kérdés volt, jelszavakról, beállításokról, blokkolásról, most jellemzőbb, hogy kapcsolati problémák vannak előtérben - részben a neten bonyolódva. Így jellemző téma az online társkeresés, az ismerkedés vagy az együttjárás részeként készült és küldött fotók, a neten működtetett távkapcsolatok, a zárt csoportokra áttevődött kortárs bántalmazás, a cyberbullying.
Végezetül, de nem utolsósorban itt említeném meg az internet-, az online játék-, illetve a "kütyüfüggőséget" is, ami jellemzően szülői aggodalom formájában jelenik meg a szolgáltatásunkban.

– Hogyan látja a segítő folyamatokban, a gyermekvédelmi jelzőrendszerben, hogyan áll az online veszélyek felismerése,
megelőzése, megoldása? Van-e erről elég tudás, tapasztalat, empátia az érintettekben (szülők, pedagógusok, egyéb segítők)? Hogyan változik ez a helyzet, mit lehet tenni Ön szerint, mik a Kék Vonal leszűrt tapasztalatai?
– Nagyon sok hasznos kezdeményezés van ez ügyben. Informatív honlapok, többféle célcsoportnak szóló cikkek, konferenciák, pedagógus-továbbképzések, szülői workshopok. Ugyanakkor az internetes fórumokban éppen az a vonzó a kamaszoknak, hogy a felnőttek szeme elől rejtetten történnek ott a dolgok. A zárt csoportok úgy működnek, mint megannyi "titkos bunki" az elhagyott telkeken. Ahhoz, hogy ezek szükségességét megértsük, hogy kibírjuk nyomozások, kémkedések nélkül, ugyanakkor mindig lehessen hozzánk fordulni, ha baj van, valóban nagyon nagy empátia kell. Továbbá elfogadás, türelem, önismeret, hogy ne a félelmeinkből, frusztrációinkból reagáljunk, hogy ne akarjunk mindent jobban tudni, hanem lépjünk partneri párbeszédbe a következő generációkkal.

Nemrég szülőknek is indítottak tréninget, folyamatos a szülőedukáció a honlapjukon (a "Hogyan beszélj a gyermekeddel sorozat"), korszerű videóik is vannak a beszélgetések beindításához. Hogyan értékeli a szülők szerepét a digitális nemzedék nevelésében?
– Nem könnyű dolog ma szülőnek lenni. Talán egyik korban sem az, viszont manapság talán még fontosabb, hogy tegyünk érte, hogy megtaláljuk azt a közeget, azokat az embereket, akikkel tudunk közösen gondolkozni, akik megerősítenek, akik támogatnak - mert ez nem adatik meg csak úgy magától.
Az a tapasztalatunk, hogy az úgynevezett szülői workshopokon is az igény nem az ismeretátadás vagy a sosem létezett tuti receptek keresése, hanem egy biztonságos tér, ahol kétségek, nehézségek megoszthatóak, negatív érzések kimondhatóak, és egyfajta sorsközösség és közös útkeresés megengedhető. Ha mi, felnőttek tudunk előítéletektől mentesen, egyenrangú felekként beszélgetni, az egyben példa, minta a gyerekeknek is, hogy érdemes érzéseket, gondolatokat megosztani, esetleg időnként az offline térben is, és nem csak az online ismerőseikkel. Minden nemzedék, akár digitális, akár nem, leginkább a példamutatásból ért. A biztonságos, felelős internethasználat is akkor remélhető a gyerekeink részéről, ha a szüleik, tanáraik és általában a felnőttek követendő módon vannak jelen a világhálón - és hát lássuk be, ez sokszor nincs így.

- Önkénteseket keres most is a Kék Vonal, még lehet jelentkezni, képzés után beszélgethetnek, segíthetnek ők is a bajbajutottaknak. Hogyan alakul a Kék Vonal szakember-csapata, mennyien vannak, hogyan dolgoznak, és Ön miben látja a fejlődés lehetőségét?
– Az alapstáb talán meglepően kicsi, 3,5 ember. Viszont sokféle tudás, kompetencia megjelenik a szervezetben a megbízott  szakemberek által, legyen szó pénzügyről, könyvelésről vagy éppen a már említett szupervíziókról, amit mindig külső szakember végez, illetve van egy dinamikusan változó, 10-15 fős megbízással heti 5-10-15 órát dolgozó munkacsoport, akik egyrészt az éjszakai ügyeleteket látják el, másrészt ügyeletvezetőként támogatják az önkénteseket, akik nélkül nem lennének fenntarthatóak a szolgáltatásaink.

– Ismert tévhit, hogy a pszichológusok jobban élik a saját életüket, bárkiről azonnal személyiségprofilt készítenek, és egy beszélgetés után is azonnal tanácsot tudnak adni az elakadtaknak. Ön mit gondol erről? Ugyanakkor, minthogy  Ön két gyermek boldog édesanyja, folyamatosan tanul és fejleszti a szervezetet, mindemellett segítő munkát is végez. Hogyan tudja mindezt összeegyeztetni, mi a "szuperképessége"?
– Hogy jobban élem-e a saját életemet, ez elég fogós kérdés... Mihez, kihez képest? Mindenesetre általában elégedett vagyok, amikor meg nagyon nem, akkor igyekszem időben segítséget kérni.
Személyiségprofilt nem szoktam készíteni senkiről, és a tanácsadástól is szigorúan tartózkodom. Ezeken kívül viszont valóban sok mindent csinálok a munkámban is, magánemberként is. Hogy ehhez szuperképesség kéne, azt nem hiszem, számomra nehezebb lenne egy olyan pálya, ahol hasonlóan telő napok követik egymást, ismerős feladatokkal. Persze, az időpont-zsonglőrködés nem mindig könnyű, jó lenne egy időteremtő szupererő, addig marad a tervezés, újratervezés, majd ismét újratervezés...

(Az interjút készítette: Fülöp Hajnalka)